Nem véletlen, hiszen olyan nevek állnak a film mögött, mint George A. Romero (rendező), Stephen King (író), a szereplőgárdában pedig rengeteg bizonyítottan remek színész, mint például Leslie Nielsen (ki ne ismerné..) és Hal Holbrook (Wall Street, Lincoln, Into the Wild). Az erősen történet orientált film több rémisztő rövidfilmből áll, amiket egy másik rövidfilm foglal keretbe. A remekül felépített és megszerkesztett kisfilmek egy percre sem eresztik el a néző figyelmét, bármennyire is öreg és poros legyen az.
Az egyes történetek nagyon színesek és a legkülönfélébb eseményeket mesélik el, a karakterek és a párbeszédek egytől-egyig faszán kidolgozottak, nincs benne rés. Akárcsak egy közel 20 éves Ponyvaregény, egyszerűen nem számít az évtized, mert ha csak egy pillanatra elkapod a beszélgetést, nem ereszt el többé amíg fel nem jön a stáblista.
Ha viszont ennyire jó a film, miért ez a sovány pontszám? Nos egyrészt azért, mert ez itt zombiblog vágod, a kisfilmek pedig 50%-ban szólnak élőhalottakról, ott is csak töredékben. Másrészt azért, mert nem minden testrész időtálló. Bármennyire is remekül kijátszották még a leggagyibb picsarégi villogó ijesztgető effekteket, mégsem elég már a parához. Ha valaki az én perspektívámból tekint a filmre, az majdhogynem tökéletes a maga módján, a szavatossága hosszú mint a konzervbabnak, viszont az íze már nem az igazi, ha kóstoltad a valódit. Ettől a ködös megfogalmazástól eltekintve én bátran merem ajánlani mindenkinek klasszikus nosztalgiázós horrorestre, vagy csupán csak ha valaki szeretné tudni milyenek voltak a jónak számító horrorfilmek több mint 30 éve.
