Az alacsony büdzsé ellenére a történet életképes, történetünk nem az apokalipszis sokkoló sebességét tolja az arcunkba, hanem a kilátástalan mindennapok halszagú egyvelegét próbálja bemutatni amikor már se kormány, se katonaság nincs, csupán a rendfenntartó szervek teljes felszívódása okán szerveződött félkatonai szervezetek. Egy ilyen szervezet megszokott életét követhetjük nyomon a fiatal és roppant csinos riporter, Jillian kameráján keresztül. Bár sokan hunyorítanak hogy a lány mégis miért érdeklődik ennyire a torz világ megmaradt otthontalan katonái iránt, ő mégis rendületlenül figyel, teszi fel a kérdéseket, és térképezi fel szemünk láttára a civilek előtt ismeretlen zombivadászok életét. Az ő oldaláról pillanthatunk bele a hanyatló emberiség egyik még pulzáló ércsatornájába. Bazmeg egy költő veszett el bennem.
A filmvásznon helyet foglaló világ már réges-régen a darabjaira hullott, de végérvényesen is kezdi elveszíteni az eszét, ami abból derül ki hogy mozgalmak ébredeznek annak védelmében, hogy a zombikat tisztelettel kezeljék a továbbiakban. Hiszen ők is csak emberek. Legalábbis az egyik hülye picsa szerint. Az elmeháborodott hölgy után szinte felüdülés az egész nap zombikat tizedelő civilekből szerveződött zsoldos csapat, Jillian is így gondolja eleinte, aztán viszont ő is ráeszmél hogy ebben a megcsonkított világban a felszín alatt mindenki az őrület határán táncol, sokan pedig már azon is túl.
A történet tehát jó. A film egyetlen baja hogy minden más rossz. Izgalmas jelenet nincs, csupán egymásba fonódó monológok, interjúk, erkölcsi dilemmák és szomorú történetek. Fájó szívvel de azt kell mondanom hogy nem éri meg végignézni. Kár a történetért.
